„A könyvet mindig ketten alkotják:
Kosztolányi Dezső
az író, aki írta, s az olvasó, aki olvassa.”
Én pedig azért vagyok itt, hogy új olvasókat találjak olyan könyveknek, melyektől korábbi gazdájuk valamilyen okból búcsút venni kényszerült. Legyen szó költözésről, helyszűkéről vagy egyéb nem várt eseményről, egy a közös az eredeti tulajdonosokban: fontos volt számukra, hogy egy-egy magyar vagy világirodalmi klasszikus, verseskötet, mese vagy ifjúsági könyv, útleírás, nyelvi segédlet és megannyi más papír alapú kincs ne a lomtalanításban vagy a szelektív hulladékok közt végezze.
- A legfontosabb, amit érdemes tudni rólam, hogy amióta megismerkedtem a betűkkel, különleges viszonyt ápolok velük, s bár általam írt könyvvel még nem dicsekedhetek, meglehet az is kapható lesz egyszer. 🙂
Általános iskolai elsős tanítóm, Vera néni az osztálytársaim körében nem volt túl népszerű… Én magam azonban mindig hálás szívvel gondolok rá, ahányszor eszembe jut, mert neki köszönhetem, hogy életre szóló szerelembe estem az írással-olvasással. Még nem voltam 10 éves mikor a suliban fellelhető részben kötelező, másrészt ajánlott klasszikus olvasmányokat kevesellve Szüleimmel beirattattam magam a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár X. kerületi fiókjába. Miután végeztem a Tarzan sorozat minden kötetével, a pöttyös, csíkos, Delfin és Piknik könyvekkel, Apukám olvasójegyét elkunyizva vettem sorra a felnőtt könyvtárból az akkori legnépszerűbb szerzőket. Elolvastam az összes Agatha Christie, Leslie L. Lawrence, Robin Cook, Danielle Steel és Claire Kenneth könyvet.
Mire idáig jutottam nagyjából már továbbtanulás közeli állapotban voltam, közöltem is otthon, hogy akkor én úgy döntöttem: ha nagy leszek, könyvtáros akarok lenni. A családi kupaktanács viszont határozottan azt javasolta, válasszak inkább valami olyan szakmát, amiből meg is tudok élni. 🙁
Így vitt az utam egy vendéglátóipari szakközépiskolába, melynek nyári gyakorlatait a Balaton déli partján töltve megkedveltem a felszolgálást. Olyannyira, hogy a következő 30 évemben ezzel foglalkoztam szívvel-lélekkel határon innen és túl: 2007-től 10 évet Ausztriában sikerült eltöltenem – nem csoda, hogy abban a gyönyörű környezetben hamar a hegyek szerelmese is lettem, a kinti élményeimből pedig hosszú éveken keresztül blogot írtam.
Persze továbbra is lelkesen olvastam, immáron németül is, és az érdeklődésem egyre inkább az önfejlesztő irodalom felé fordult.
Hogy miért?
A vendéglátásban töltött évek a sok utazás, számos csodás élmény és rengeteg új ismeretség mellett némi mellékhatással is jártak. A napi átlag 12-14 órás műszakok feszültségét levezetendő nem keveset jártunk a kollégákkal bulizni és mivel egy nap nekünk is csak 24 órából állt, értelemszerűen a pihenés volt az, amiből egy idő után egyre kevesebb jutott… A fizikai leterheltség pedig mind jobban kihatott az életem egyéb területeire is. Éreztem, hogy szellemileg és lelkileg is kezdek kimerülni s rájöttem, nem olyan szakmát választottam, ahonnan képes lehetek egészségesen nyugdíjba menni.
Elkezdtem hát törni a fejemet mi egyébbel foglalkozhatnék, ahol meg tudom tartani azt az életszínvonalat, amit külföldön sikerült elérnem, s ehhez szükségét éreztem annak, hogy jobban megismerjem saját magamat. Miben vagyok még jó és mit szeretek csinálni a pincérkedésen kívül, ahol emberek között lehetek és értéket adhatok mások életéhez.
Kacérkodtam egy darabig a hálózatépítéssel olyan cégek csapatában, ahol egészségmegőrző termékekkel foglalkoztam, belekóstoltam a biztosítási szakmába is pár évre, voltam ruházati eladó és gondolkoztam rajta, hogy ingatlanközvetítőnek állok – de valahogy egyiket sem éreztem igazán a magaménak.
El is keseredtem rendesen, olyannyira, hogy hosszas vívódás után végül pszichológusnál kötöttem ki, mert ráébredtem: eljutottam arra a pontra, ahol már nem csak én nem tudok magammal mit kezdeni, de a környezetem is egyre inkább megsínyli az én nyűglődésemet.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy akkor már jó pár hónapja nem dolgoztam és bár emiatt sosem kaptam semmilyen szemrehányást a Páromtól, én mégis haszontalannak éreztem magam, ami az addigi 46 évem alatt még sosem fordult elő velem. Kénytelen kelletlen újra a vendéglátásban kötöttem ki tehát, mert az volt az egyetlen munka, amit még az akkori állapotomban is megfelelően tudtam végezni, a korábbi hosszú évek rutinjának köszönhetően. Hála azonban az ottani éttermi főnökömnek, aki nem kicsit volt antiszociális, hamarosan beláttam, 50 felé közeledve a vendéglátás és én már soha nem leszünk olyan viszonyban, mint valaha voltunk. Eljött hát az ideje a szakításnak.
És mint tudjuk, amikor egy ajtó bezárul, kinyílik egy másik – pár hét múlva rám talált a lehetőség, hogy a Könyvmentők rákoskeresztúri szekerén dolgozhassak.
Hazaértem. A könyvek közé, ahonnan tizenévesen indultam és akik a következő évtizedek során hűségesen kísértek kanyargós utamon bármerre is jártam.
Legutóbb a 24-es főúton a hazai hegyek közé vezettek, a Mátra szívébe, ahol Párommal ráleltünk álmaink házára és üzletére. Így most új életet kezdve a főváros zajától távol a Parádikum kapuit kitárva várom azokat, akik hozzám hasonlóan már jóban vannak a betűkkel avagy még csak most barátkoznak velük. Hálás vagyok, hogy itt lehetek és Nektek értéket adhatok, a nálam található könyveknek pedig szerető új gazdát találhatok.
Köszönöm, hogy elolvastad
Bogi (Blogi)
